Back مجموعة منسون Arabic Gruppe Monsun German Monsun Gruppe English Groupe Monsun French Monsun Gruppe ID モンスーン戦隊 Japanese 몬순 그룹 Korean Grup Monsun Malay Группа Муссон Russian
| Monszun csoport (Gruppe Monsun) | |
.jpg) | |
| Dátum | 1943. június – 1945. május 7. |
| Ország |  Harmadik Birodalom |
| Típus | Tengeralattjáró-flotta |
| Diszlokáció | Penang |
| Parancsnokok | |
| Híres parancsnokok | Karl Dönitz |
| Kultúra és történelem | |
| Háborús részvétel | Második világháború |
A Monszun csoport (németül Gruppe Monsun) az Indiai-óceánon és a Távol-Keleten a második világháború idején helyi bázisokról tevékenykedő német tengeralattjárók elnevezése volt. A hajók bázisai – Penang, Batávia és Surabaya – a japánok által elfoglalt Malájföldön és Holland Kelet-Indiában voltak.
A tengeralattjárók távol-keleti és indiai-óceáni állomásoztatásának ötlete már 1941-ben felvetődött Németországban, de az igazi tárgyalások csak 1942 második felében kezdődtek meg a Délkelet-Ázsiát meghódító japánok és a Harmadik Birodalom között. A japánok húzódoztak a tervtől, mert úgy érezték, hogy a rendelkezésükre álló amúgy is kevés forrást olyan célra fordítanák, amely nem hoz valódi hasznot a számukra.[1] Ez az alkudozás egészen 1943-ig tartott, amikor a japánok végül hozzájárultak a támaszpontok német használatához.[2]
Ekkor már tevékenykedtek német tengeralattjárók az Indiai-óceánon. Az első nagyobb csapat, a Kapstadt csoport 1941 őszén indult a Jóreménység foka közelébe, majd az Eisbär csoport következett 1942 őszén. A tengeralattjárók megtizedelték a jelentősebb haditengerészeti kíséret nélkül közlekedő, főként brit és amerikai teherhajókat.[3] 1943 telén a Seehund csoport búvárhajói csaptak le a konvojokra, májusban pedig egy újabb hullám érkezett Európából. Ezek a tengeralattjárók küldetésük befejezése után visszaindultak németországi, franciaországi és norvégiai támaszpontjaikra. Mivel az út hónapokig tartott, a misszió hatékonysága nem volt megfelelő.[4]
1943 májusától a német búvárhajókat már japán bázisok szolgálták ki. A két nagyhatalom helyi megbízottjainak együttműködése azonban nehézkes volt a kölcsönös bizalmatlanság miatt. A támaszpontok felszereltsége gyenge volt, a németek kénytelenek voltak minden fontosabb felszerelést, alkatrészt, ellátmányt maguk szállítani a helyszínre.[5] Különösen sok problémájuk volt a japánok által biztosított üzemanyaggal, amely rosszabb minőségű volt, mint amilyenre a tengeralattjáróknak szükségük volt.[1] Az első német tengeralattjáró 1943. július 14-én futott be Pinangbe.[6]
1943. június végén 11 búvárhajó indult el Európából a Távol-Keletre, de a malájföldi bázist csak négy érte el, többet még az északi féltekén megsemmisítettek a szövetséges haditengerészeti erők és repülők. Ősszel újabb egységek indultak útnak délre, majd 1944–45-ben további 23 tengeralattjáró követte őket. Ekkor a német búvárhajók az északi vizeken már csak óriási veszteséggel működhettek, mivel a szövetséges uralták a tengereket és a levegőt, így átcsoportosításuk harcban tartásukat is szolgálta.[6][7]
A tengeralattjárók számos teherszállítót küldtek hullámsírba, de saját veszteségeik is nagyok voltak. A németek a háború vége felé már hét tengeralattjárót áldoztak minden elsüllyesztett 100 ezer tonnányi hajóért.[8] A hadi helyzet változását követve végül a német haditengerészet úgy döntött, hogy a tengeralattjárókat elsősorban szállítóhajóként veszi igénybe. A búvárhajók olyan nyersanyagokkal indultak útnak Németország felé, amelyekre égető szükség volt a háború folytatásához. Többségük soha nem érte el célját.[8]
© MMXXIII Rich X Search. We shall prevail. All rights reserved. Rich X Search